Négy gyermek édesapja, a Teremtőben meggyökerezett, szociális munkás, exgraffitis, tervezőgrafikus, designer vállalkozó és felépülő, sebeimből gyógyuló vagyok Ennek a jó sok szerepnek a kavarodásáról szólnak az írások.
Marginalizált családból jövők és a nagyszüleim generációját teljesen le is letarolta előszőr a nyomorúság, aztán meg az alkohol. Hiányoztak azok a bizonyos megküzdési módok a túlélésre.
A legtöbbet hozták a szüleim, amit tudtak hozni számunkra, azonban az ő hiányosságaik minket is megpecsételtek. Egész biztosan a testvéreimet is, de nem sokat tudok róluk. Illetve az őszinteség légkörének hiánya miatt, ha ezt direktbe kérdezném se tudnák megválaszolni. Vagy a tagadás miatt vagy mert nincsen kellő önismeretük. Mi csak egyszerűen csak nem beszéltünk, nem bíztunk és nem éreztünk…
Az elmúlt hét évemet a függőségemmel való küzdelemben töltöttem. Igyekeztem elfogadni, hogy valami lenyom és erősebb nálam. És úgy hat havonta újra arra jutottam, hogy már eléggé megerősödtem, lazíthatok újra és megengedhetem magamnak azt hogy “fellélegezzek” egy kicsit. Persze minden csak bonyolultabb lett és a gyerekkori mintázataim határoztak meg akkor, amikor használtam. Meg akkor is, amikor nem.
Sebeim akkor látszottak igazán, mikor éppen nem használtam.
Felnőtt fejjel, felnőtt testben de gyermeki kiszolgáltatottságban éltem. Mintha most lépnék át a saját árnyékomon. Ez felszabadító és súlyos veszteségeket is jelent egyszerre. Hiszen valódi felelőségvállalás nélkül a fenti sok szerep szinte csak fájdalmakat tud csak nyújtani azok számára, akik a legfontosabbak nekem.
Eljött az idő hogy elkezdjek gondoskodni magamról. A teljes legjobb tudásom szerint.