Gyerekkoromban a szüleimtől való szeparációt a szerhasználat hozta el. Valahogyan ki kellett törnöm, persze akkoriban ez csak egy titkos buli volt. Meg is teremtette a saját meghitt közösségünket is. Törékeny volt és családias is egyszerre.
Anno, gyerekként és tizenévesként nem fért bele az értelmezésembe, hogy segítséget kérjek a szüleimtől. Az volt a természetes, hogy csöndben vagyok. Ezt a mintát részben át is vették a gyerekeim és remélem, hogy hamarabb tudnak ezzel szembenézni mint én. És vannak hajnal háromkor csörgő telefonok: apa gyere értem nem érzem jól magamat! Itt látszik, hogy valamivel előrébb vannak. Ez számomra is elégedettséget ad.
A magát túlszívta tinédzseremet álomba ringatni nagyon nagy áttörés volt számomra. Persze ott is egyből a gyászmunkám jelezte az igényét rám. Érzések, hiányok, fájdalmak és tagadás vannak jelen bennem ilyenkor. Ez oszlik fel és tudok talán életben először igazán sírni. De csak azért, mert elhiszem , hogy van valóban vigasz.A vigasztalás ismeretének hiánya sebzett meg leginkább.
Felnőtt fejjel a szeparációs kísérleteimnek a szerhasználat ad ugyan egy keretet, de ha nincsen viszonyítási személy ebben a térben, akkor újra kell bootolnom az alapjáratomat. Ez másfajta gondoskodást igényel és másfajta fékek működtetését is.
Első, hogy magamhoz kapcsolódjak. Aztán jöhet akármi más.